Hát eljött a perc! (Tudom, "hát"-tal nem kezdünk mondatot, de ez az ÉN blogom, így már most szólok: így minden úgy lesz írva, ahogy az nekem tetszik, még ha az nem is comme il-faut, értve?)
Első bekezdés megvolt és most némi tanácstalansággal ill. helyesebben a bőség zavarával küzdök, mert hirtelen nem is tudom, miről írjak elsőként? Itt most összevonom a szemöldököm, ráncolom a homlokom és beizzítom Poirot mester által kis szürke agysejteknek aposztrofált szellemi motoromat és megvárom, hogy a kar meghúzása után mit dob a gép? Csilingelő hang és... jó, legyen egy kis kultúra!
Pár napja értem haza Szegedről, a Szabadtéri Játékok premier előadását, Lehár "Cigányszerelem" című művét néztem meg. A darabról majd később, most inkább a nézőkről, az emberekről - számomra régi és megunhatatlan hobbi a nagy tömegbe verődött emberek megfigyelése és mint állandó színházlátogató, van erre lehetőségem bőven. És meg kell mondjam: gyakran már a foyer-ban (aki nem tudja, mit jelent, nem jöhet velünk tovább) kezdődik az IGAZI előadás: bármire vesznek jegyet, ajánlom figyelmükbe, hogy jól nézzék meg embertársaikat (bár e főnév létjogosultságát gyakran megkérdőjelezem, elnézve némely példányt) - tragikomédia egy felvonásban, zene nélkül!
Az öltözködésnek - terveim szerint - majd szentelek egy külön bejegyzést, most csak úgy általában az en masse (lesznek idegen szavak, de mivel ez még mindig az ÉN blogom, úgy keverem a szókészletet, ahogy nekem jól esik) fellelhető fajról beszélek: A NÉZŐ!
Miért is megyünk színházba? Mert szórakozni akarunk - ez a leggyakoribb ok és mint ilyen, nem is tarthat sok figyelemre igényt. Mert "a színház jó" - na, ez már érdekesebb kategória! (Aki szerint nem, azt itt álljon meg és köszönöm, hogy velem játszott!)
Világít, mint az egykori alexandriai fárosz fénye a ködös éjszakában az az ember, akinek nem igazán szabadidős közege a színház. Miről ismerjük fel e gyámoltalan lelket? Az ÉTELRŐL! Igen, drága olvasóm (vagy ha nagy az önbizalmam: olvasóIm), az ÉTEL megjelenik már az előadás előtt! Mert hát ha már színházban vagyunk, akkor együnk! Irány a büfé és verjük csapra az ásványvizes palackokat és had áradjon a perec folyam! Sivatagban szomjazzák úgy a vándorlók az oázis hűs vizét, mint az ételt a színház büféjében tolakodó emberek - rémes, nem igaz?
És amiről az egész eszembe jutott, visszakanyarodva egy korábbi felvetéshez: Szegedi Szabadtéri Játékok! 4000 ember, megnyitó, gomolyfelhő (a 2. felvonás később 3x megszakítva eső miatt), ruhák és frizurák extrém kavalkádja és ÉTEL minden mennyiségben! Idős urak hónuk alatt pillepalackokkal, estélyiruhás hölgyek pereccel, farmeres egyetemisták szalámis zsemlével, tejfogukat most hullató gyermekek zacskónyi popcornnal, értelmiségi "érettségizakós" férfiak kólával, lilára festett hajú özvegyek műanyag söröspohárral és habzó seritallal - Keats tán hasonló ihletett helyzetben vetette papírra legendás sorát: "Egy kelyhet, melyben délszak lángja forr vagy mit a Múzsák szent patakja tölt rózsás habbal..." Itt kérem nem csak szellemi táplálék lesz ma este... , neeeeem, itt kalória fogyasztódik!!!
Mindez persze a szabadtéri varázsához tartozik és a legszebb pillanat a premier estéjén mégis az volt, mikor a polgármester beszéde előtt felcsendült a Himnusz! 4000 műanyag szék bizonyítván be, hogy ülésének rugózatát szakmájukat értő mesteremberek alkották, 4000 felálló ember háta mögött csapódott fel és a Himnusz bevezető dallamai alatt egy nézőtéren végigfutó hanghullámként (bumm-bumm-bummbummbumm-bumm) adta meg az alaphangulatot.
De próbálták már a Himnusz ünnepélyességének megfelelően kihúzott derékkal, hónuk alatt ásványvizes üveggel, jobb kezükben sós perec hiányos testével, szájukban az első ízletes falatokkal, hátuk mögött, a székbe becsippent, otthonról magukkal hozott virágmintás strandszék párnával azt énekelni: "...a nagyvilágon e kívül..."?
